Miért nem készítünk szép felvételeket?

(…és miért nem akarunk?)

“A zene fájhat.”

Ennek az írásnak az eredetije a TRPTK kiadó és stúdió honlapján jelent meg 2023 szeptemberében, Brendon Heinst, alapító felvételi és masztering hangmérnök tollából.

A saját kiadóm, a My Reel Club® is nagyon hasonló elvek alapján próbál meg felvételeket készíteni és kiadni 2018 óta. Szintén a pillanatot szeretnénk megragadni, az élő “megtörténés” terének rezgéseit, a maguk teljességében, pillanatról pillanatra felvenni.

Olyan módon szeretnénk megőrizni az élményt, hogy ne igényeljen utólagos beavatkozást, ne kelljen utómunkával igazítani az arányokon, szólamok tisztaságán. Mint, ahogy TRPTK kiadó is, mi is szeretnénk a zenészeket és az előadást, nem pedig az utómunka trükköket és a technologiát a központba állítani. Az elmúlt 2–3 évtizedben, főképpen a streaming szolgáltatások megjelenésével, megváltoztak a zenehallgatási szokások, és a célközönség a zajos környezetű, mobil zenehallgató lett, a 40–50–60 évvel ezelőtti, valamelyest elmélyültebb otthoni zenehallgatás folytató zeneszerető hallgató helyett. A TRPTK egyike azoknak az igényes, fiatal, lelkes kiadóknak, akik nem kötnek kompromisszumot a mobil zenehallgatás oltárán.

Ezért is fontos írás az alábbi. Minden gondolatával egyetértünk.

— — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — -

Nemrég valaki megkeresett minket a közösségi médiában, reagálva egy közelgő kiadványról szóló posztra.

Azt kérdezte:

“Ti miért nem csináltok szép felvételeket?”

Ez egy pillanatra elgondolkodtatott, de végül így válaszoltam:

“Azért, mert nem akarunk szép felvételeket készíteni”.

Mi is az a “szép” felvétel?

A szépség a néző szemében van, legalábbis ezt mondják.

Vajon ez a zenehallgató érzékelésére is igaz?

Az, hogy mi számít szép felvételnek, minden egyes hallgató számára nagyon személyes. Van, aki az éles, friss, élő hangzású felvételeket kedveli, van, aki a kissé sötétebb hangzást. Van, aki szereti, ha kilöki a székéből a robbanékony dinamika, van, aki szereti, ha a dinamika kicsit könnyebb a fülnek. Van, aki igazán szereti a mélységet, a szélességet és a hangzásvilág rétegződését, van, aki a keverék minden egyes elemét jobban szereti tisztán hallani, és persze vannak olyanok is, akik valahogy mindezt egyben szeretnék.

Ami az én fülemnek szép és jó felvétel, az a tiédnek lehet, hogy borzalmas.

Emlékszem, hogy Maxim Shalygin ukrán zeneszerzővel dolgoztam egy Maya Friedmannal közös albumon (Canti d’inizio e fine). Ennek a rendkívül érzelmes és szembesítő darabnak az egyik tételében Maya torkaszakadtából üvölt, mintha valami démon szállta volna meg. Először kicsit meglepett ez az erőszakos és sokkoló kitörés, de aztán Maxim ezeket a szavakat mondta, amelyek azóta is megmaradtak bennem:

“A zenének nem kell szépnek lennie. A zene lehet csúnya, karcos, lehet fájdalmas.”

Vagyis: ha a zene valóban a zeneszerző és az előadó lelkének kifejeződése, akkor időnként csúnya is lehet.

Visszatérve a zenétől a felvételekhez, úgy érzem, ez itt is érvényes

— a felvételeknek azt kell megmutatniuk, ami valóban a zeneszerző és a zenész, vagyis az alkotó művészek szándéka. Ha ez nem “szép”, akkor a felvételnek annak kell lennie?

Szépség és hitelesség

A zenei felvételek területén alapvetően két fő filozófia létezik:

• az egyik a “valamit a lehető legjobban, vagy még jobban hangzóvá tenni”
• a másik pedig a “felvenni úgy, ahogy elhangzott, ott, abban a térben, abban az időben”.

Mindkettő jogos megközelítés, bár én magam inkább az utóbbi kategóriába tartozom; nem teszek hozzá semmit a zenéhez, de nem is veszek el semmit. Ebből adódott a fent említett válaszom a közösségi médiában kommentelőnek, hogy nem akarunk szép felvételeket készíteni. Olyan felvételeket csinálunk, amelyek hitelesen visszaadják azt, ami a felvételi térben történik: a művészek előadnak valamit egy hangszeren, ez a hangszer rezonál, rezeg, hangot ad ki egy visszhangos térbe, mi pedig ezt a technikailag lehetséges legrealisztikusabb módon rögzítjük.

Egyszer kaptunk egy 6/10-es kritikát egy viola da gamba felvételről, az újságíró szerint a zene és az előadás tökéletes volt, de a gamba hangja néha éles és orrhangú volt. Választhattuk volna a hagyományosabb utat, és felvehettük volna ezt a több, mint 300 éves hangszert úgy, hogy hízelgő legyen; használhattunk volna melegebb hangú mikrofonokat, lekerekíthettük volna a (véleményem szerint) gyönyörű éleit, kivághattuk volna az apró recsegéseket és repedéseket, és addig hangszínszabályoztuk volna, amíg valami gyönyörű, de nem feltétlenül igaz hangzást kapunk. Ismétlem: ez egy fontos megközelítés, és ezt számtalan albumon alkalmazzák világszerte. Mi azonban nem ezt csináljuk.

Melyik megközelítés a legjobb?

Egyszer beszéltem egy vallásos emberrel, aki ismerte a munkánkat. Habár nem vagyok vallásos, de amit mondott, azt fontosnak gondolom.

Azt mondta:

“Isten teremtette az embert, és az ember teremtette a zenét. Ez arra késztet, hogy azt gondoljam, hogy a zenének, amelyet így közvetve Isten teremtett, definíció szerint tökéletesnek kellene lennie. És kik vagyunk mi, hogy megváltoztassuk azt, amit Isten teremtett?”

Akár hisz valaki Istenben, akár nem, nem ez a lényeg.

A tanulság inkább az, hogy a zenének már eleve van egy eredendő (isteni) szépsége. Zenei producerként, hangmérnökként tényleg meg kellene próbálnunk ezt a szépséget úgy megragadni, hogy a saját elképzeléseink szerint alakítsuk át?

Ismétlem, mindkét megközelítés érvényes, és nem akarjuk leszólni azokat a nagyra becsült kollégáinkat, akik a miénktől eltérő megközelítést részesítenek előnyben. Mi a TRPTK-nál (vagy legalábbis az Antalból, Hansból, Thijsből és belőlem álló produkciós csapatunk) megpróbáljuk meglátni a szépséget és a tökéletességet a valóságban, és ezt úgy megragadni, hogy megőrizzük, de ne értelmezzük.

Nem az a célunk, hogy “szép” felvételeket készítsünk, hanem az, hogy valósághű felvételeket készítsünk.

Ha a valóság szép, akkor — remélhetőleg — a felvétel is az lesz. Ha nem, nos, Maxim Shalygin bölcs szavaival élve:

“A zene fájhat.”